Ma reggel vérvételen kezdtem. Bokor dokira megint egy órát kellett várni, dehát ilyenek a reggeli megbeszélések. Miután megkaptam a beutalót, 10 perc alatt kint is voltam a klinika ajtaján. 4 ampulla vért vettek, mert a hormonszinteken kívűl teljes vérképet és CA125-öt is nézetünk. Alapvetően a hormonszintemre vagyok kíváncsi, hogy van-e egyáltalán peteérésem. A többi is fontos, de ez foglalkoztat leginkább. Míg korábban akár 2 hetet is kellett várnom, mára felgyorsultak az események. Holnap délután már meg is lesznek az eredmények.
Már nem is tudom, hogy vettem észre, hogy október 10-e van. 10.10. a nagymamám szülinapja. Igazából nem is tudom hogy 74 vagy 75 éves. Deee tudom. 74, mert 38-as születésű. Délelőtt arra még nem gondoltam, hogy 6 évvel ezelőtt pont ezen a napon más is történt a családomban.
Vacsora után lepihentem egy kicsit, mert eléggé érzem a hasam alsó részét így, hogy piros napokat élek, nem vészes, alig fáj, de kellemetlen kicsit. A vérzés nagyon erős, mint mindig, és sajnos nyákos is a bél tájékáról. A nyaralásokon elfogyasztott ételek most megmutatják magunkat. Bárcsak ne mutatnák már meg.... kicsit belefáradtam, picit fáradtnak érzem magam ettől.
A mélypontom viszont az ágyban fekve a gondolataimban való utazás során jött el. Eszembe jutott ugyanis, hogy a mamám szülinapja 2006 óta nem a legboldogabb napja az évnek, mert aznap derült ki Anyukámról, hogy tüdőrákja van. Aznap este kaptam a telefont tőle, hogy a körzeti orvos a kórházba utalta és a szomszéd nő viszi be, annyira rosszul van. Hogy a leletek alapján az orvos kerek perec az arcomba vágta, hogy kissejtes tüdőrákja van az anyukámnak, aki az intenzíven fekszik tüdőgyulladással és mivel ezt a kijelentését még alá kell támasztani, ezért a vizsgálatok eredményéig ha lehet ne mondjam el neki. Én...az egyetlen lánya, az egyetlen aki a legközelebb állt hozzá, aki a legjobban szerette a világon.
Régen sírtam már így. Igazán, belülről, ami úgy tör fel, hogy nincs megállás. Annyira el vagyok foglalva a mindennapokkal hogy ami nincs 5 éve, az már alig jut az eszembe. Ezt annak tudom be, hogy megbékéltem a helyzettel. Tenni úgysem lehetett ellene, el kellett fogadni és elengedni. De vajon ezt megtettem már?! Elengedtem?! Úgy gondolom igen. Az álmaimban már nem jön elő, a gyömbérpakolás után pedig mélyen és pihentetően alszom. Akkor ennyi?! Tovább is léptem? Nem hinném...ha így fel tud törni belőlem, ez a hiány örökre bennem marad. Elpalástolhatom, csinálhatok sok programot hogy ne foglalkozzam vele, elfuthatok a világ elől...de nincs hova. A végén úgyis ott vagyok egyedül. Az anyukám nélkül, aki "normális" esetben 70-80 évig él, tehát több mint 30 évet vettek el tőlem. Belőle. Hát ilyenkor nehéz a félig teli, félig üres pohár elmélet félig telli részét nézni.
Ekkor eszembe jutott, hogy miért ragaszkodom ennyire a cisztáimhoz, ehhez az egész endometriózishoz. Mindenki azzal jön, hogy a lelki oldal ugyanolyan fontos, mint az étkezés, az életmód, hogy meg kell tanulnunk mit akar mutatni a betegség, hogy tanuljunk belőle és ahogy tovább lépünk az is szépen elmúlik. Hát a mellékelt ábra alapján nem tudom, hogy mit akar mutatni és foggalmam sincs, hogy min kellene változtatnom, mert az étkezéssel csak kordában tudom tartani, akár el is mulasztani egy időre, de mindig vissza-visszajön, hogy jobb, teljesen jó, tünetmentes, hol rosszabb az állapot. Erre mondják, hogy a barnarizs nem makrobiotika. Attól még nem gyógyul meg az ember.. Ha tudja valaki az endo lelki okát, kérem, ossza meg velünk. Biztosan másokat is érdekel...
Amit a legjobban szeretek Oshawa állításai közül az a Minden változik című. Szerencsére holnap új nap lesz, ahogy kel fel a nap, a kedvem is egyre jobb lesz. Mert ahogy a Hugi mondaná, nem lehet mindig lent...és milyen igaza van! Szép estét!
